Blogajánlók - Nyertesek

Hey, Guys!

Elkészítettem a blogajánlókat! Igen tudom, kicsit sok idő volt, de na...Néhány bloggerina nem küldte el nekem a blogját, így azokat nem tudtam kitenni. Ha valakit kihagytam, azonnal szóljon!

*link

Több, mint 200 éve kezdődött minden. A harc, a bosszú és a hatalomvágy elnyomott mindent. A vámpírok évente megrohamozzák a várost, ami mindig sikertelen végződik számukra, ám most új stratégiával állnak elő. Egy olyan stratégiával, ami akár győzelmet is hozhat számukra. Vajon sikerülni fog nekik elfoglalni a várost és átvenni a hatalmat vagy megint a vérfarkasok győzedelmeskednek? Megtudhatod a Werewolves or Vampires részeiből.

Részlet:

Tommal tökéletesen sikerült a randi, ő mindenre gondolt. Először elvitt ebédelni, utána elmentünk az erdőbe sétálni, és futni. Természetesen a gyaloglást emberként, a futást, pedig farkasként teljesítettük. Szerencsére, nem láttak meg minket a vérszívók, mondjuk, ahogy észrevettem, az őrök nem voltak a helyükön, pedig ők 24 órás szolgálatban vannak, csak akkor szoktak elmenni, ha gyűlés van. Lehet, hogy most beszélik meg Lorsen új stratégiáját? Mert, ha igen akkor fel kell készülnünk a lehetséges harcra, vagy bármire, amit tervezgetnek. Szólnom kell Zacknek.

- Szia! - zökkentett ki Kim, amint lihegve beállt mellém - Kiabáltam neked, de úgy látszik feleslegesen. 

- Készülnek valamire - tekintetem egy közelben álló villanyoszlopra biggyesztettem.

- Kik? - értetlenkedett Kim.

- A vámpírok - az ábrázatom felé irányoztam, hogy lássam az arckifejezését - Az őrök nem voltak a helyükön.

- Ugyan már szerintem, csak paranoiás vagy - viccelődött, miközben kinyitotta a nagy fehér ajtót, ami Eric-ék házához tartozott - Lehet, hogy csak közösen ebédeltek.
- Lehet, de azért szóljunk Zacknek - fokozatosan haladtunk előre a tömegben.
- Jó, de most itt vagyunk, és nem fogok a bátyámmal foglalkozni - vett el az asztalról egy italt.
- Sziasztok, lányok! - jött oda hozzánk a házigazda - Hallottátok, hogy Lea és Taylor visszajött?
- Taylor is visszajött? - mondtuk egyszerre, hisz egyikőnk se tudott erről.
- Igen, remélem, eljönnek - a kezembe nyomott egy poharat, ami már meg volt töltve, majd visszament Lorához táncolni.
A hangszórókból bömbölt a zene, aminek hangja elterjedt az óriási házban. A fehér kanapéra, néha-néha kicsöppent egy kis pia. A poharak soha nem voltak üresek, valaki mindig töltögette az italokat és egyik személyt se zavarta, hogy egy kis része mindig mellé folyik.
Lassan mindenki megérkezett, csak néhányan hiányoztak, köztük Tom és Lea is. Tom, azért, mert ma családi vacsorát tartanak. De Lea hol lehet? Kim azt, mondta, hogy ő is itt lesz. Nekem egy kicsit gyanús az, hogy két év után visszajön, és úgy csinál mintha semmi sem történt volna. Életjelet sem adott magáról, még azt se mondta, hogy "Sziasztok!", csak simán lelépett Kanadába, egy új suliba.
- Robbie eltűnt! - kiáltott fel hirtelen David, ezzel megszakítva az emberek vidámságát.

 

***

Ez egy design blog! 4 tehetségel lány tevékenykedik rajta, úgyhogy bátran nézzetek be és rendeljetek tőlük!

***

Zack Wang élete romokban hever. A barátnője arra készül, hogy elhagyja a fiatal énekest, ráadásul az édesanyja kórházban fekszik, a testvére pedig szóba sem áll vele. Ha ez pedig nem lenne elég, még a karrierje is zátonyra futott. Már az édesapja sem támogatja, s minden erejével arra ösztökéli a fiút, hogy ne hagyja abba az éneklést.

Zack már nem látja a kiutat a sötétségből, s már ő maga sem tudja, mi lenne a helyes döntés.

Ám egy váratlan találkozás mindent megváltoztat, s Zack rájön, hogy az élet nem csak akkor lehet szép, ha tökéletes. Erre pedig az az ember fogja megtanítani, akit évekkel ezelőtt magára hagyott. Egy olyan személy, aki maga is járt már a sötétben, méghozzá egy olyan ember miatt, akit feltétel nélkül szeretett.

Egy történet a megbocsájtásról, a kitartásról, és a talpra állásról, valamint az első szerelem sosem múló fájdalmáról, ami éveken keresztül elkíséri az embert.

Van, hogy csak a legnagyobb vihar után láthatjuk a legszebb szivárványt.

Részlet: 

– Sokkal jobbat érdemelsz nálam – szipogtam, majd igyekeztem eltüntetni az arcomra ragadt könnyeket. – Remélem megleled, akit neked szánt a sors, s bízom benne, hogy nem én leszek az. Légy boldog… – suttogtam.

Felálltam, így keze kihullott a szorításomból, és finoman az ágyneműre esett. Amilyen gyorsan csak tudtam, elhagytam a kórtermet. Nem néztem vissza, hiszen tudtam, ha megteszem, egyszerűen nem lesz erőm arra, hogy átlépjem a küszöböt.

Csak menj tovább, ne is nézz vissza – visszhangzott a fejemben. – Így könnyebb lesz neki!

Apám meglepetten tekintett utánam, ahogy sportolókat megszégyenítő módon szeltem a köztem, és a bejárat közti távolságot. Mire észbe kapott, én már rég az utcán voltam, és könnyeimet törölgetve vágódtam be a taxiba, apám pedig néhány perccel utánam követte a példámat.

– A Mapleton Drive-ra legyen szíves – diktálta be a címet.

– Ne – vágtam közbe. – A központba vigyen minket.

Apám értetlenül kapta felém a tekintetét.

– Minek?

– Felvesszük a dalt – néztem rá határozottan.

– Rendben – bólintott, nem is kérdezve többet a dologról. Már tudta, hogy mit akarok.

Nem hagytam neki semmit. Se egy levelet, se egy elérhetőséget, címet, semmit… Ám ennek ellenére biztos voltam benne, hogy még hallani fog rólam. Hiszen mindig is ezt akarta. Hogy mutassam meg a világnak, mekkora hangja lehet egy olyan embernek, akit egész életében elítéltek, mert nem ebből az országból való. Akit mindig is lenéztek, mert más volt.

Mindig is féltem ettől az egésztől. Sosem volt elég bátorságom ahhoz, hogy belevágjak, most mégis úgy érzem, hogy muszáj megtennem. Hiszen a szerelem nem hagyja, hogy megszegjünk az ígéretünket.

– Zack… Kérlek, ígérj meg valamit! Ha… Ha én már nem… Nem leszek, akkor értem tedd meg azt… hogy belevágsz. Nem szabad, hogy mások véleménye miatt pazarold el a… tehetségedet. Kérlek…

– Megígérem! Istenem, megígérem!

– Szeretlek…

***

 Sajnos nem tudtam kijelölni részleteket a blogból, viszont olvastam belőle pár részt. Meg kell hogy mondjam kellemeset csalódtam. Sablonra számítottam, de rájöttem, hogy egyáltalán nem az és IMÁDOM.

***

Az idő gyorsabban telik, mint gondolnánk. Az egyik pillanatban még tizenéves tinédzserként koptatod a sulipadot, a másikban pedig már a felnőtté válás küszöbén állsz. De vajon én akarom ezt? Tényleg szeretnék egyszer rátalálni a boldogságra? Olyan rejtélyes minden. Főleg ő. Nem tudom, hogy meddig bírom ki. Úgy érzem, hogy bármikor kieshetek ebből a játékból, amit az élet űz velünk. De tudom, hogy egyszer az én időm is eljön - Brooke Parker naplójából. 

Sajnos a blog szünetel!

***

Lényeges a különbség a különleges és a különc között. Az egyiket szeretik és csodálják mássága miatt. Elfogadják őt, de a másikat nem. Kira jól tudja milyen az, ha különc az ember, hisz ő maga is egy igazi csodabogár. Kiskorában még naiv volt, és bízott az emberekben. Nem rejtette el másságának okát, melynek komoly következményei lettek. Biológia szüleit sosem ismerte, nevelő szülei pedig nem szerették, így aztán elszökött tőlük. Egyedül élt már fiatalon az utcán, aztán egy szép napon megcsillant a remény fénye.

Találkozott a nála két évvel idősebb Queennel, aki befogadta őt. Hónapokon keresztül segítették egymást, majd egy nap Queen Kira elé állt, és tett egy bejelentést. A lánynak randit szervezett, ahova az el is ment. Ekkor jöttek a nehézségek, és a lány élete bonyolultabb lett, mint előtte volt. 

Részlet:

Végül hamarabb érkezünk meg a kikötőbe, mint azt vártam. Michael száll ki elsőnek, én pedig még utoljára belegondolok abba, hogy még lehet visszakozni. Lehetne, de nem teszem. Kiszállok én is, és a kocsi végébe megyek, hogy segíteni tudjak a cuccainkkal.

 - Mit vigyek? – kérdem, közben végignézek a csomagjainkon.

 - A sátrat és a hálózsákot viheted, azok nem nehezek – válaszol, de látom, hogy közben gondolkodóba esik. – Még választhatsz piknikkosár és a kistáskám közül. Mindkettő elég könnyű.

 - Legyen a kosár, majd én vigyázok rá. – veszem ki a nekem járó holmikat, majd Michael is kipakol, és bezárja a kocsit. Egy bódéhoz megyünk, ahol megvesszük a jegyeket. Az oda útra rendes jegyet vesz nekünk, de vagy dupla áron kapjuk holnapra, hisz nem tudjuk pontosan, mikor is jövünk haza. A pénztáros bunkóbb már nehezen lehetne, és még Michaelt is sikerül felidegesítenie. Bár én azon akadok ki, hogy mennyire egy goromba ember és hogy mennyire pofátlanul nagy árat kér a holnapi jegyekért, Michaelt láthatóan nem ez zavarja. Sokkal inkább az, hogy a srác - aki számára védelmet nyújtó dobozkában ül – végig a melleimet bámulja, még akkor is próbálkozik, mikor én már teljesen Michael háta mögé bújok, hogy elrejtsen. Végül csak kézhez kapjuk a jegyeket, és felszállunk a hajóra.

Az eső már csak csöpörög, mikor lemegyünk a hajó utastér részébe. Lehet, hogy van valami szakneve, de csak annyira értek a hajókhoz, hogy tudom, hogy most épp egyen állok. Kinézünk egy számunkra tökéletes helyet és már le is pakoljuk a cuccainkat. Azt hittem, hogy nagyobb hajóval megyünk, és hogy többen leszünk rajta, de alig vagyunk utasok húszan. Csak mi vagyunk így fiatalok kettesben. Van egy idős pár, a többiek pedig mind a családjukkal vannak. Rossz még rájuk nézni is.

 - Kira? – zökkent ki a gondolataimból egy apró érintéssel. Alig ér a vállamhoz, de máris jobban érzem magam. Olyan kedves hozzám. – Ne menjünk inkább ki? Már úgy se esik.

 - De, mehetünk – egyezek bele. Michael a kezét nyújtja, és egy ilyen lehetőséget akkor se hagynék ki, ha teljesen hülye lennék. Ujjainkat összefonjuk, és egymásra mosolygunk, mielőtt elindulunk. A hajó elejében fiatalok vannak. Nem is tudom, talán úgy tizennégy év körüliek lehet a két idősebb, a kicsit pedig hétre tippelném. 

 - Michael! – kiabálnak, és egyből lerohanják őt.

***

 Camille tündér. Egy erdőben él családjával az emberek szeme elől rejtve, akiktől olyannyira rettegnek, hogy rémtörténeteket mesélnek a fiataloknak róluk, és óvják őket a találkozástól. Ám a kíváncsi Camille minden szabályt megszegve szóba áll Jareddel, az erdőbe érkező emberek egyikével. De a lány titkára fény derül családja előtt, és menekülnie kell, hogy ne veszítse el frissen megszerzett képességeitől. Az útja az emberek világába vezeti... 

Részlet:

Camille szomorúan ballagott vissza a fájához. Sírt, pedig a tündérek azt sem tudják, mit jelent sírni. Fájdalom hasított a fejébe, ami szintén egy ismeretlen érzés volt társai számára. A legnagyobb kínt a szívében keletkező űr okozta, amitől sehogy nem tudott szabadulni. Bele sem mert gondolni a jövőbe. Vajon egyszer meg tud majd szabadulni Jared hiányától? Ezt nem tudhatta, mert a tündérek nem szoktak hiányt érezni.

A fája tövébe kuporodott. Olyan kicsire húzta magát össze, amilyen kicsire csak tudta. El akart tűnni örökre, úgy érezte, nem tud tovább létezni. Szerette volna megkérdezni Jaredtől, hogy ő is annyit jelentett-e számára, mint a fiú neki. Erre már nem volt lehetősége, és hiába is próbálta kizárólag Jaredöt okolni ezért, tudta, hogy ő is hibás. Inkább nem kellett volna foglalkoznia Jared titkolózásával, akkor nem lett volna ilyen tragikus módon vége a barátságuknak.

Eszébe jutott a családja is. Mit fog mondani annak, aki megkérdezi tőle, hogy miért viselkedik olyan furcsán? Nem adhatott logikus választ, mert egy tündér mindig boldog. De egyelőre nem akart velük foglalkozni. Úgy döntött, inkább elviseli a szidást, és napokig nem találkozik velük. Felállt, hogy elindulhasson valamerre, talán a hegyek felé, aminek Jared szerint Appalache-hegység volt a neve, de egy lépés után meg kellett, hogy torpanjon.

- Camille - Dahlia a lány elé repült, és ott nyerte vissza eredeti alakját. Szigorú tekintettel mérte végig a kis tündért, majd megragadta a karját - Gyere velem!

A lánynak nem volt választása, kénytelen volt lépést tartani tanítójával, aki túl gyorsan haladt, és túlságosan is szorította vékony karját. Rájöttek, hogy találkozgatott Jareddel? Ennyire árulkodó lett volna könnyes arca? Félt, mi várt rá, de mikor megpillantotta az Anyát a rá váró tömeg előtt, nagyon megijedt. Az ítéletet a családja előtt fogják kimondani rá.